Irodalom és selyem, avagy versek a sálon

Valaha pedagógus voltam, úgy éreztem a helyemen vagyok a világban, mégis elhagytam a pályát. Az okok nem ide tartoznak. Meggyőződésem volt, hogy az irodalom órákon nem lexikai tudást kell adnom, hanem goldolkodást, az értékek felismerését, érzelmeket, ezek átélését és megértését. Kinyitni a világot akár olyan dolgokra is, melyeket saját magunk még nem tapasztaltunk. És hagyni hatni ránk a verseket, novellákat, regényeket - aktív részeseivé válni az alkotás folymatának.

A selyemfestés régi szerelem számomra, kikapcsol, megnyugtat és segít tisztábbban látni néha zavaros dolgokat. Mostanában rengeteget olvashatunk a "flow"-ról, nálam okosabbak megmagyrázták - én csak megélem és látom, hogy azok is megélik, akik festeni jönnek hozzám.

Na de miért írok két teljesen különböző dologról? Mi közük van egymáshoz? Bennem most kapcsolódott össze az irodalom és a festés, Babits Mihály verse ihlete egy sálamat és a vers teljes szövegét megjelenítettem a selymen. Nem illusztrációt szerettem volna készíteni a vershez, csak a hangulatát visszaadni.

Álljon itt a teljes szöveg, remélem lesz idő a végigolvasásra az állandó rohanásban...

A GAZDA BEKERÍTI HÁZÁT

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyü szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirossát, és a tejnél édesebb

levegőt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse -

Óh mi edzve karmosabb

öcsökhöz már, kincses tavalyból érkezett

bátyák magunk: mit, hízelegni a modern

szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.

Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad

zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák

nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e

lárma és rángás? Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd

a magvat ami megmaradt kincses tavaly

füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet

a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd

a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak

maradj a tavaly őre! s ha a jövevény

lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld:

"A Régi jobb volt!" - Hősi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

képégetők elől pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett

léckatonáid helyén élő orgona

hívja illattal a jövendő méheit